A cégutódlás, generációváltás és EXIT költségei

Az első és általában legnagyobb költség az annak a költsége, ha az ember NEM foglalkozik az utódlással vagy EXITtel, hanem csak hagyja hogy történjenek a dolgok. Ezt az összeget abszolút számmal kifejezni általánosságban lehetetlen, hiszen jól belátható, hogy szoros összefüggésben van a cégértékkel/cégmérettel, pontosabban annak várható csökkenésével.

Alaptézisem, hogy az a cég, aminek az utódlásával nem foglalkozik az Alapító (átadó) az előbb utóbb tönkre megy, azaz teljesen elveszíti a cégértékét. Hogy ez mennyi idő alatt következik be, az megint egy külön cikk tárgya lehetne, hiszen egy jól bejáratott cég tovább bírja, mint egy éppen összetákolt, de sajnos előbb-utóbb mindegyik ilyen cég értéke a minimálisra csökken.

Egyes vélekedések szerint egy szervezet annyi idő alatt megy tönkre amennyi alatt kiépült, és ebben alighanem van is valami, de felgyorsult világunk szabályai minden bizonnyal ezt az alaptézist is megdöntik. Azaz inkább úgy fogalmaznék, hogy egy cég (jóval) hamarabb megy tönkre, mint ahogy felépült. Pontos számokat mondani azért is nehéz, mert kérdés, hogy a tönkremenetelt mitől fogva számítja az ember (pl. a csúcsponttól, a másra fókuszálás (pl. irodaház építés) kezdetétől, vagy a tényleges és teljes magára hagyástól), de a téma mélyebb elemzésére nem itt és most nem vállalkozom. Talán majd egy másik cikkben.

Ez alatt a tétel alatt azokat a költségeket értem, amik annak érdekében merülnek fel, hogy a cég (teljesen) leváljon az alapítóról/vezetőről, hiszen belátható, hogy az utódlás és főleg az EXIT csak akkor lesz sikeres, ha ez megoldódik. Az a cég, amiben az alapító továbbra is (meghatározó) szerepet játszik, annak utódlása legfeljebb folyamatban van, vagy jó úton halad, de sikeresnek és befejezettnek még semmiképpen sem nevezhető.

A leválasztás költsége megint csak nehezen pontosítható, hiszen ez nagyban függ nem csak a cégmérettől és cégfejlettségtől (szervezet mérete), de az alapító/vezető addigi vezetői és/vagy szakmai beágyazottságától is.

Egy ismerős cégnél történt meg, hogy a kereskedelmi vezető és a tulajdonos együtt a kapcsolataik révén a cég árbevételének több mint kétharmadát hozták. Októberben, ha nem is váratlanul, de azért alig három hónap avizóval elment a kereskedelmi vezető, és decemberben annál váratlanabbul meghalt a tulajdonos. Vajon mennyi idő és költség lesz, mire a helyzetet az örökösök/utódok/átvevők kezelni fogják tudni?

A rendrakás költsége tehát az addigi „rendetlenséggel”, szervezetlenséggel egyenesen arányos. Minél nagyobb volt a vezetőnek való kitettség/szervezetlenség/központosítás/ad hoc működés, annál nagyobb lesz a rendrakás költsége is, főleg, ha a feladatot gyorsan kell elvégezni.

Ezzel kapcsolatban egy korábbi cikkben már jeleztem az első két lépés (helyzetfelmérés és reális jövőkép) időszükségletét, (14-19 óra nettó) de a további hét lépés időszükségletéről még nem volt – és részletesen nem is lesz — szó.

Ennek a költségnek a nagysága fordítottan arányos egy későbbi, és ennél sokkal kisebb költséggel, nevezetesen a külsős tanácsadó költségével. Tapasztalatom szerint tucatban, de inkább száz órákban mérhető az az idő, (nettóban, bruttóban számítva pedig hónapokban), amit egy tapasztalt és felkészült tanácsadó a Megbízójának megspórolhat egy cégutódlási folyamat kapcsán.

Nem csak a „körforgalmakról” beszélek, amiből egyedül nehéz megtalálni a kiutat, hanem a „zsákutcákról” és a „kerülő utakról” és „útlezárásokról” is, amit egy tapasztalat mitfárerrel könnyen megspórolhat magának az Átadó. És hogy az így megspórolt időt az Alapító cégfejlesztéssel vagy pihenéssel tölti-e inkább, az megint egyéni döntés.

Talán a megtalálás költsége az, ami a leginkább számszerűsíthető, hiszen egy közepesen jó ügyvezetőt, egy közepesen jó fejvadász akár háromhavi fizetésnek megfelelő összegért már fel tud hajtani, és rá akár 6 hónap garanciát is vállal. Persze azt is érdemes meggondolni, hogy ügyvezetőt jóval könnyebb találni, mint utódot.

A rossz hír azonban az, hogy ritka az az utód, aki esetében hat hónap alatt kiderül, hogy meg fogja –e állnia helyét, majd 1-2-5 év múlva is. Ilyen hosszú időre viszont garanciát egy fejvadász sem vállal. Ráadásul, ha csak egy-két év múlva derül ki valakiről, hogy nem alkalmas, akkor vajon ki fizeti meg az elvesztegetett időt, azon kívül, amit a cég, a kollégák vagy akár a vezető személy szerint is beletett?

És akkor nem beszéltünk még sem a betanítás/betanulás közben elkövetett hibák okozta „tanulópénzről”, sem az átvevőnek kifizetett munkabérről és járulékos költségekről, hogy csak a nyilvánvalókat említsem, és az első kudarc miatti presztízsveszteséget ne is akarjam számszerűsíteni.

Ennek a tételnek a szükségességét nem részletezném mélyebben, mert ebben én is érintett vagyok, és az hazabeszélésnek tűnhetne, de ahogy azt a harmadik kategória kapcsán már említettem, ez az a költség, ami szerintem a leghamarabb megtérül.

Saját gyakorlatomban csak egyszer, 2019-ben (amikor egyszerre sok megkeresés érkezett be hozzám) került sor arra, hogy szerződésben kikötöttem, hogy egy hónapban maximum 20 órát tudok foglakozni az adott cég cégutódlási projektjével, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a keretet sohasem sikerült kitölteni.

Jelenlegi megbízásaim többsége havi 5-10 óra közötti elfoglaltságot jelentenek, és ez alatt az idő alatt a résztvevők bőven elég muníciót kapnak a következő heti/havi előrelépéshez. Az pedig, hogy az óradíjam ki szerint sok, és ki szerint kevés az megint sok minden, és főképp nézőpont függvénye. Van kollégám, aki rendszeresen felrója nekem, hogy a tudásomhoz képest túl olcsón dolgozom, de ő alapvetően a sales bizniszben van benne és azt tudjuk, hogy ott azért mások az árak. Más nézőpont szerint, ha valaki 15 évig tanul valamit, hogy utána néhány óra alatt el tudja végezni, akkor neki nem a néhány órával tartozunk, hanem a 15 évvel.

Ide sorolom, az adókat, illetékeket, de az ügyvédi, közjegyzői, adó tanácsadói, könyvvizsgálói, könyvelői, ingatlan értékbecslői, és egyéb díjakat is, amik – főleg egy nagyobb cég, vagy nagyobb vagyon esetében — gyakorlatilag megkerülhetetlenek. És ahogy nagyobb ügyfeleimen látom, messze meghaladják az utódlási tanácsadó díját.

Talán nem kivétel az az ügyfelem, aki nekem panaszkodott azzal kapcsolatban, hogy a bizalmi vagyonkezelési szerződésért többször annyit fizetett ki, mint nekem, akitől az ötletet kapta.

De volt olyan ügyfelem is, aki egy hiper gyors megállapodás után még hónapok múlva is az ügyvédekre panaszkodott, akik képtelenek voltak szerződéssé formálni egy másfél oldalas megegyezést.