Annak, aki cégeladásban gondolkozik, sok minden egyéb mellett nagyon hamar érdemes eldöntenie, hogy szóhasználatban is elkülönítve „szakmai vevőt” vagy „pénzügyi befektetőt” szeretne-e megcélozni. Két nagyon különböző „állatfajról” beszélünk ugyanis, akiknek nem csak a megtalálása, de a kezelése, az étvágya és a pénztárcája is nagyon különböző lehet.

A vevők és befektetők által régen és sokat nehezményezett eladói túlárazást a Covid helyzet némiképpen kezelte, de alapvetően nem oldotta fel, hiszen a túlárazás csak részben alapult üzleti megfontolásokon. Mondjuk úgy, hogy aki eddig is üzleti alapon árazta be a cégét, az a helyzet logikus átgondolása után alighanem engedett az árból, de több HORECA-ban dolgozó ügyfelem is belátta, hogy ez most nem az eladás ideje, foglalkozzon a cég akár szoftverrel, akár textillel, akár konyhai vagy vendéglátó ipari eszközökkel. Aki viszont eddig is érzelmi vagy szükség alapon („ennyire van szükségem”) közelített az árhoz, az sokkal kevésbé engedett, még akkor is, ha nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti elképzelése is irreális volt.
Ráadásul a vevők és befektetők a jövő bizonytalanságára most tényleg jogos hivatkozással, az eddigieknél is jobban meggondolják, hogy mit fogadnak el egy akármilyen látványosan összerakott üzleti tervből.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a több milliárd forintos vételárú cégek piacán a piaci folyamatokat a politika közeli (vagy annak vélt, vagy annak tulajdonított) szempontok is befolyásolják, (vagy legalábbis erre történnek utalások) különösen a mezőgazdaságban vagy környékén, vagy olyan területeken, ahol a piacot néhány nagy szereplő határozza meg. Ugyanakkor ezen híresztelések valódiságát vagy alaptalanságát igazolni gyakorlatilag lehetetlen, tehát akár városi pletyka is lehet(ne).
Ezen hírek vagy álhírek következtében az eddig úgy-ahogy érdeklődő külföldi vevők is óvatosabbak lettek, azaz igazi vásárlói potenciálnak leginkább csak a hazai nagymenők maradnak, akiknek háttere pedig olyan, amilyen. De nekik legalább pénzük van.

A piacon egyértelműen a legalább 100 millió Ft befektethető készpénzzel rendelkező befektetők a legaktívabbak, akik pénzük és kapcsolataik birtokában éberen keresik a megfelelő és alapvetően üzleti alapon kiválasztott lehetőségeket. (Csak hozzám a múlt héten két ilyen is bejelentkezett.) Felületes szemlélő számára jelenlétük akár még túlreprezentáltnak is tűnhet, hiszen egy kicsit is jó cégre többen is (általában ugyanazok) pályáznak, ráadásul mindenki egyszerre több vasat is tart a tűzben.
Tekintettel azonban arra, hogy egy-két száz millió forint cash-el már akár egy 1 milliárdos éves árbevételű cégre is lehet eredményesen alkudni, (megfelelő banki, kockázati tőke, tanácsadói és menedzsment háttérrel), ezen cégek piacán egyfajta vásárlói nyomás alakult ki, hiszen itt már nem csak szakmai, hanem pénzügyi befektetők is megjelenhetnek.

Ugyanakkor az ilyen méretű cégek, már a gyakorlatban is képesek saját vezetés vagy akár menedzsment kialakítására és működtetésére is (ezért szeretik őket a pénzügyi befektetők is), azaz ritkábban eladók, vagy ritkán tényleg eladók (érzelmi és családi kötődés), de ha igen, akkor semmiképpen sem bagóért. (Amit pedig nem csak a pénzügyi, de a szakmai befektetők is szeretnek). Akinek ilyen méretű cége van, az most szinte válogathat a vevőjelöltekben, akik viszont a pénzükért a lehető legjobbat szeretnék kapni, sokszor nem csak élnek a lehetőséggel, de vissza is élnek vele. Ha pedig ez kiderül, menet közben megtörik a bizalom, és akkor a tranzakciónak is lőttek. Ráadásul a tulajdonos, aki egyszer így járt, a következő pályázóval, már sokkal óvatosabb lesz.

Talán egy típusú kivétel van ezen cégek között (azaz aki tényleg eladná a cégét): amikor a vezető kora és/vagy egészségi állapota miatt az eladás sürgős lenne. Azonban megtalálni azt az időablakot, amikor az idős tulajdonos MÁR eladná akár áron alul is a cégét, de MÉG képes és akar is foglalkozni vele, és képes az akár egy-két évig elhúzódó tranzakció végigvitelére, nehézkes.

Itt kell megemlítenem a magyar cégvásárlási piac hiénáit (kicsiket és nagyokat egyaránt), akik azok a készpénzes egyének vagy csoportok, akik szinte válogatás nélkül tesznek ajánlatot, és akár vesznek is meg olyan cégeket – bagóért –, amelyek, mondjuk úgy, igazán nagy bajban vannak, vagy mert a tulajdonosuk hirtelen kiesett a vezetésből, vagy mert már nagyon el akarja adni a cégét. Ők keselyű módjára lesnek a megfelelő alkalomra és gyakorlatilag bármit megvesznek, ami olcsón vihető, legyen az gép, árukészlet, ingatlan, vagy akár cég. Mindenkit óvjon az ég ezektől a keselyűktől, de néha még ők is jobbak, mint a semmi.

A 100-500 millió közötti cégek eladása – tisztelet a kivételnek – továbbra is nehézkes, mert az ügylet mérete nem teszi lehetővé sem bank, sem kockázati tőke bevonását, úgy pedig nagyon nehéz, mert sokkal több készpénz kell hozzá, ráadásul a kisebb cégek esetében a kockázat is kiszámíthatatlanabb (szürke zóna), hogy a jelenlegi világkockázatról éppen csak említés essék. Vajon ki mer bevállalni egy cégvásárlást, ráadásul tényleges készpénzért most, amikor beláthatatlan még a következő egy év is, nemhogy a következő 3-5?

Ezen cégek számára a legreálisabb lehetőség a cég 3-5 év alatti átadása, egy ezt akaró, erre képes és alkalmas fiatal szakember (azaz nem pénzügyi befektető, hanem szakember) részére, akit viszont nem csak megtalálni nehéz, hanem meg is egyezni vele, mert aktuális havi fizetése inkább hétszámjegyű, mint hat, amit egy ilyen méretű vállalkozás ritkán tud megadni a vezetőjének, ráadásul úgy, hogy a tulaj is marad akár 2-3 évig.

100 millió éves forgalomnál kisebb cégek esetében (megint csak tisztelet a kivételnek) az eladás gyakorlatilag nem értelmezhető üzleti tranzakcióként (még ha formálisan az is), hanem sokkal inkább két magánszemély megállapodása arról, hogy az, ami eddig az egyikük szakmai tevékenysége és anyagi egzisztenciája volt, azt most valamilyen konstrukcióban a másik veszi át.

Hozzáteszem, hogy a megegyezés ebben az esetben sem sokkal könnyebb, mint bármely más esetben, még akkor is, ha máshol a „vételár” mögött van még néhány nulla. Ennek oka legtöbbször az, hogy ezen eladóknak sokszor a cégük a legnagyobb értékű vagyonuk, azaz számukra a tranzakció különös jelentőséggel bír, és nemegyszer addig húzzák a dolgot, míg az érdeklődőnek elmegy a kedve.